A rorke-i ütk?zet

  Az aszisz és a toroni legfels?bb parancsnokságok együttm?k?dése a háborúnak ebben a szakaszában legalábbis kezdetleges volt. Mint azt a huszonhetedik fejezetben már említettem, az aszisz expedíciós hadsereg Remor 61-én hajózott be, és indult el Rhin taromány partjai felé.

  A Trekam els? negyedében tomboló vihar ?ket is megtépázta, a 17 000 obasz katona k?zül, akik hajóra szálltak, mind?ssze 15 000 szállt partra Murónál Trekam 20-án. De ez csak bevezet? volt az ?ket ér? szerencsétlenségek sorában, ugyanis hamarosan kiderült számukra, hogy a 3. hadsereg bevette, és odahagyta Secchust, mióta ?k utoljára hallottak róla. A toroni hadvezetés elmulasztotta értesíteni az obaszokat a hadm?veleti helyzet alakulásáról, így azok gyanútlanul indultak észak felé, abban a hitben, hogy mi még mindig Secchus el?tt állunk, vagy éppen a város ostromával vagyunk elfoglalva.

  Ehhez képest Trekam 20-án az el?védünk Promknál állt, mind?ssze egy mért f?ldnyire Murótól. A felderít?im azonnal tájékoztattak a dolgok állásáról, én pedig r?gt?n tudtam, hogy lehet?séget kaptam az aszisz hadsereg csapdába ejtésére.

  Az expedíciós hadsereg parancsnoka egy korábbi fegyvertársam, Briem Dalasso tábornok volt, akit jól ismertem az új-freiglundi háborúból. A tábornok kifejezetten óvatos, és kockázatkerül? parancsnok volt, így azt, hogy egyenesen az én háromszoros túler?ben lév? seregem felé indult, csak azzal magyarázhattam, hogy fogalma sincs a seregem helyzetér?l. A gondolatot továbbvive a fentebb már leírt k?vetkeztetésre jutottam, vagyis, hogy a toroni hadvezetés nem tájékoztatja az obaszokat a hadihelyzet változásairól. Ez pedig azt jelentette, hogy Dalasso csak a saját felderít?ire támaszkodhatott.

  Hogy mi késztette a toroniakat arra, hogy s?tétségben hagyják a sz?vetségeseiket, az a mai napig sem világos. Valamekkora szándékosság kétségkívül volt a dologban, de hiba lenne az egész ügyet a toroniak obaszok ellen megnyilvánuló rosszindulatára fogni.

  Egyrészt szerepet játszhatott az is, hogy a Birodalom általában sz?vetségesek nélkül vonult hadba, így nem volt tapasztalatuk a más fegyveres er?kkel ?sszehangolt hadjáratok terén.

  Másrészt nagyon valószín?, hogy az obasz hadsereg hatásk?ri problémáknak is k?sz?nhette a vesztét. A császári hírszerz? szolgálat hivatalból nem adhatott ki semmilyen információt külf?ldieknek, ezt a szabályzatuk tiltotta. Másrészt a toroni f?parancsnokság, és a nyugati hadszíntér parancsnoka nyilvánvalóan nem tudott err?l, és abban a hitben élt, hogy az obaszokat már tájékoztatták. Parancsot pedig nem küldtek az expedíciós hadseregnek, annál az egyszer? oknál fogva, hogy nem tartozott a parancsnokságuk alá – ez az abasziszi segítség egyik feltétele volt.

  A harmadik ok az volt, hogy az alacsonyabb beosztású toroni tisztek, akik felhívhatták volna a figyelmet feletteseik tévedésére, vagy nem is tudtak az obaszokról, vagy elfelejtkeztek róluk – hiszen a toroni hadvezetés meg akart lepni minket az obasz hadsereggel, ezért igen kevés f?tiszt értesült az úton lév? segítségr?l, és azoknak is csak a lehet? legkevesebb részletr?l volt tudomása.

  Negyedszer maguk az asziszok hozták magukra a bajt. Nem kedvelték a toroniakat, akik nemrég még az ellenségeik voltak, és lehet?ség szerint minél kevesebbet érintkeztek velük. Dalasso tábornok kül?n?sen megvetette újdonsült sz?vetségeseit, és ezt már a k?z?s együttm?k?dés kezdetén nyilvánvalóvá tette, így például attól is elzárkózott, hogy a hadseregébe ?sszek?t?ként beosszanak egy magas rangú toroni f?tisztet.

  Akárhogy is, az obasz hadseregnek nem volt róla tudomása, milyen k?zel állunk hozzájuk, és látható volt, hogy a toroniak hírszerzése nem osztja meg velük az értesüléseit.

  Ezért ezúttal megkockáztattam egy egész hadtesttel végrehajtott megkerül? hadmozdulatot: ha a megkerül? oszlop elég gyorsan mozog, és az aszisz felderít?k hatók?rén, kívül, akkor Dalasso nem fog róluk id?ben tudomást szerezni, ebben biztos voltam.

  Utasítottam tehát Ralk és Harneor tábornokokat; el?bbit arra, hogy hadtestével nyugatról kerülj?n az obaszok hátába, és foglaljon el lesállást Rorkénál, utóbbit pedig arra, hogy nyugat felé vágja el az asziszok kit?rési lehet?ségeit. K?zben megállítottam a hadz?m el?renyomulását, és megparancsoltam Liromagnak, hogy egy alkalmas erd?foltnál állítson csapdát az aszisz el?védnek.

  A csapda kit?n?en bevált, és Dalasso t?bb száz lovasát elveszítette, az el?védje pedig hátrálni kényszerült. A felderít?i még csak most szereztek rólunk tudomást, mikor a hadz?münk már a k?zvetlen k?zelben volt.

  Az obasz tábornok egy percig sem habozott, bár a vele szemben álló pontos er?k pontos nagyságával nem lehetett tisztában, azt sejtette, hogy az ? seregének erejét meghaladják. Azonnal megfordította a katonáit, és er?ltetett menetben igyekezett dél felé.

  Miután a rajtaütés megt?rtént én is el?reindítottam a 3. hadsereg z?mét, és a nap hátralév? részét az elkeseredett utóvédharcok jellemezték, amelyekben a túler?nk rendre gy?zedelmeskedett, de a hozzáért?, és vitéz aszisz lovasság mégis lelassított minket valamennyire.

  21-én hajnalban folytattuk az üld?zést, ahogy Dalasso katonái a visszavonulást. Az V. hadtest azonban r?vid id?re sem állt meg az éjszaka folyamán, és napkeltére már elfoglalta a rorkei lesállást.

  Dél volt, mire az obaszok el?védje Rorkéhoz ért, és Ralk tábornok végre lecsaphatott. Az el?véd súlyos veszteségeket szenvedett, és a hadz?m felé hátrált, Dalasso tábornoknak pedig rá kellett d?bbennie, hogy két t?z k?zé került. északról az I., a III., és a IV. hadtest zárta el az útját, délr?l az V., és nyugaton is láthatóvá vált már a k?zeled? II. hadtest, keletre pedig csak a tenger nyújtózott.

  A gy?r? mindazonáltal még nem volt t?kéletes, és a lovasság parancsnoka, Primek Arír ezernagy vagy ezer emberével ki tudott t?rni, miel?tt a csapda teljesen bezárult volna. Arír után azonban senki sem távozott, a gyalogság már meg sem próbálkozott a kit?réssel: az asziszok felállították a maguk nagy hírnevet szerzett falanxát, és vártak.

  és én is vártam. Haboztam, éppen most, hogy a tervem bevált, és az ellenséget csapdába ejtettem. Nem kívántam az obaszok végzetét. Számos hajdani bajtársam szolgált az aszisz seregben, k?ztük néhány barátom is, például Arír ezernagy.

  Mégsem els?sorban a személyes motívumok játszottak szerepet abban, hogy, haboztam megtámadni az ellenséget, és végül k?veteket küldtem, ahelyett, hogy rohamot vezényeltem volna. A k?rülmények szerencsétlen ?sszjátéka ideiglenesen ellenséggé tett minket, de valójában természetes sz?vetségesek voltunk a toroniakkal szemben. Nem volt elrendezend? vitánk Abaszisszal, és épp eléggé fájlaltam az eddigi értelmetlen veszteségeket mindkét oldalon. Nem tudtam magamat r?gt?n elszánni, hogy újakat okozzak.

  A feltételeim nagyon nagylelk?ek voltak. Az asziszoknak szabad elvonulást biztosítunk. A legénységnek le kell raknia a fegyvert, de a személyes holmijukat meg?rizhetik, a tisztek pedig megtarthatják a fegyverüket, és a vértjüket is. Cserébe pusztán annyit kértem, hogy a hadsereg minden egyes tagja esküdj?n meg, hogy a háború során nem emel t?bbé fegyvert az északi Sz?vetség ellen, kivéve, ha Abaszisz határát átlépné egy északi hadsereg. Még azt is megengedtem, hogy a hadipénztárukat magukkal vigyék útik?ltség gyanánt, holott általában nem szoktam pénzt kiengedni a kezem k?zül.

  This tale has been pilfered from Royal Road. If found on Amazon, kindly file a report.

  Dalasso azonban elutasította a feltételeimet. ?szintén szólva azt hiszem, hogy az ? helyében én is így tettem volna. Akármennyire nagylelk?ek voltak a feltételeim, amit javasoltam, az végs? soron mégiscsak fegyverletétel volt.

  Ha az expedíciós sereg komoly harc nélkül leteszi a fegyvert, az nagyon rossz hatással lett volna az amúgy sem felh?tlen toroni-obasz kapcsolatokra. Ha azonban elpusztul az egyenl?tlen küzdelemben – nos, Hiere Otlokir pont olyan ember volt, aki ebb?l politikai t?két tudna kovácsolni. Az országnak pedig a válságos helyzetben, amibe a nomádok, a nokhorosziak, és a keleti barbárok együtes inváziója juttatta, szüksége volt Toron barátságára. A toroni fegyverek és pénz nélkül Otlokir, akit a támadók máris megfosztottak kincstárától, és legf?bb j?vedelmi forrásaitól, nem lett volna képes még egy évig sem fenntartani a hadseregét.

  Ezért Dalasso úgy d?nt?tt, hogy inkább feláldozza az embereit. Az adott pillanatban az asziszok k?nnyebben megengedhették maguknak tízezer ember elvesztését, mint hogy kockáztassák a toroniak barátságát.

  Miután a k?veteim visszatértek, nekiláttunk az aszisz falanx megpuhításának, a III. hadtest egyik ilanori hadosztályát pedig Arír ezernagy, és lovasai után küldtem.

  Az asziszok létszámukhoz képest er?s mágikus támogatással rendelkeztek, de a 3. hadsereg varázstudóinak ereje messze felülmúlta ?ket. Egy órán át tartó harc után a falanx védelme ?sszeomlott, és a csatamágusaink egyenesen a katonákra sújthattak le.

  Ekkor rendeltem el a rohamot három oldalról. A lovasságot el?sz?r nem vetettük be, mert a falanx még sérülten is veszedelmes ellenfél lett volna egy lovasroham számára, de a nehézgyalogság pajzsfala ellen éppen a falanx volt veszélyesen sebezhet?. Ha a pajzsfalat sikerült volna lándzsányi távolságban tartani, minden el?ny az asziszok oldalán lett volna, de egy jól záró pajzsfal minden nehézség nélkül képes k?zelférk?zni a falanxhoz, kül?n?sen ha annak rendjét a mágikus csapások már megbontották.

  Ebben az esetben is ez t?rtént. A falanx néhány ponton sikeresen feltartóztatta a pajzsfalainkat, és ott a mieink estek áldozatul az aszisz lándzsáknak, de a katonáink t?bbsége el?renyomult, és r?videsen t?megével hullottak az asziszok, akik csak k?nny? páncéllal, és kis kerek pajzsokkal voltak ellátva.

  Az aszisz alakzat hamarosan darabokra hullott, és az egyes csoportok menekülni próbáltak, vagy kétségbeesetten ellenálltak a mieinknek, akik sokszoros túler?ben voltak, és minden ellenálló csoportot k?rülzártak.

  A küzdelem a mágikus el?készítéssel együtt is mind?ssze három órát vett igénybe: a t?bb mint háromszoros túler?nk megsemmisít? hatással bírt. Nagyjából tizenháromezer aszisz katona rekedt benne a csapdánkban, és ezek k?zül tízezret kellett meg?lnünk, mind?ssze háromezer adta meg magát.

  Annak ellenére, hogy az asziszok nem fogadták el a békefeltételeimet, továbbra is szándékomban állt szabadon engedni az életbenmaradottakat. Beláttam, hogy az erv dipomaták alkalmatlansága, és az északi Sz?vetség vezet?inek általánosan Abaszisz iránt tanusított rosszindulata, egyel?re kiküsz?b?lhetetlen éket vert országaink k?zé, de reménykedtem, hogy a jóindulat megnyilvánulásai, és a k?z?s érdek kés?bb még helyrehozhatja a két fél k?z?tt a jó viszonyt.

  Ismeretes a véleményem, miszerint a háború elkerülhet? lett volna, ha az északi Sz?vetség a tagjai k?zé fogadja Abasziszt, de legalábbis sz?vetséget k?t vele. Mindannak ellenére ami t?rtént, még ekkor is úgy gondoltam – és ma is úgy gondolom – hogy erre volt, és van reális esély, és az egyetlen lehetséges megoldás Toron fékentartására.

  Ezeket a gondolatokat azonban nem tárhattam nyíltan a vezérkarom elé. Liromag tábornok, aki nem volt az északi Sz?vetség egyik államának a polgára sem, és akinek hazája nem állt háborúban az obasz királysággal, valószín?leg osztotta volna a véleményemet, akárcsak az unoka?csém, és testvérbátyám. Ralk tábornoknak valószín?leg t?kéletesen megfelelt volna az én álláspontom elfogadása – ? politikai kérdésekben nem igazán bírt ?nálló véleménnyel.

  Chrysaleast azonban, és számos más, az erv országokból származó vezérkari tisztet sohasem tudtam volna meggy?zni az Otlokir felé tett jóindulatú gesztusok hasznáról ezekkel a gondolatokkal. Az ? szemükben Abaszisz királya egy fekete hadúr volt – és a fekete meg v?r?s hadurak engesztelhetetlen, mindenféle ?nérdeket semmibe vév? szembenállása az ervek gondolkodásának olyan sarokk?ve volt, amelyet aligha mozdíthattam volna ki a helyéb?l puszta rábeszéléssel egy délután alatt.

  én pedig nem akartam teljesen szükségtelen ?sszeütk?zésbe keveredni ezekkel a tisztekkel, és a legvitézebb tábornokommal, amely kétségkívül cs?kkentette volna az irántam való bizalmukat. Ezért aztán a politikai indokaimat mell?zve, tisztán katonai okokkal magyaráztam meg a szándékaimat.

  Kiemeltem, hogy a foglyok csak f?l?sleges tehertételt jelentenek, és amúgy is kimért készleteinket nem lenne okos dolog az ? etetésükkel apasztani. Az is kétségtelen, hogy háromezer fogoly ?rzése sok katona idejét felemészti, számolnunk kell aztán sz?kési kísérletekkel is, és egyáltalán az asziszok sok borsot t?rhetnének az orrunk alá, ha egy kicsit visszanyerik a magabiztosságukat, ami pár napon belül óhatatlanul megt?rténik.

  Hozzátettem még, hogy az ilarok, ha eddig nem érték utol Arír ezernagyot, eztán már nem is fogják, így ? csapatával csatlakozhat a toroni nemesi felkel?kh?z. Ez a jól képzett, és jól felszerelt, veterán ezer lovas pedig komoly gondot okozhat nekünk, ha mással nem, azzal, hogy segít a vidék és a készletek pusztításában, márpedig ebben a toroniak ?nmagukban is elég jó munkát végeznek.

  Ha azonban nagylelk?en bánunk a kezünkben lév? asziszokkal, azzal személyes lek?telezzettünkké tesszük a honfitársaikat, és talán fegyverszünetet is kieszk?z?lhetünk, s?t arra is rávehetjük Arír ezernagyot, hogy térjen vissza Abasziszba a hadifoglyokkal.

  Mivel jól ismertem az említett obaszt, abban er?sen kételkedtem, hogy hajlandó lesz a foglyainkkal tartani, de egy pár napra szóló fegyverszünetben joggal reménykedtem, kül?n?sen, mivel az általam elmondottak ellenére tisztán láttam, hogy nem nekünk van rá nagyobb szükségünk.

  Annak ellenére ugyanis, amit elmondtam, a megmaradt asziszok helyzete kétségbeejt? volt. A toroni nemesi felkelés, és a lakosság ugyanolyan barbár betolakodónak tartotta ?ket, mint minket, és nem sokat t?r?d?tt vele, hogy melyik oldalon álltak. Effel?l ugyan akkor még nem voltam teljesen bizonyos, de a toroni néplélek ismeretében ez volt a k?vetkeztetésem, és a kés?bbi események ezt igazolták.

  Mindenesetre a tisztek t?bbsége kielégít?nek találta a magyarázatomat, és a továbbiakban vonakodás nélkül végrehajtották a hadifoglyokat és a zsákmányt illet? parancsaimat. Habár Chrysaleas megjegyezte, hogy nem vall rám, hogy ezer k?nny?lovas miatt nyugtalankodom, legyenek mégoly kit?n? katonák is, mik?zben nekem magamnak t?bb mint negyven?tezer f?s sereg áll a rendelkezésemre.

  Még aznap este elküldtem két pegazuslovast k?vetségbe Arír ezernagyhoz. A k?veteim magukkal vitték Arien Arír ezernagy, Primek Arír legid?sebb fiának holttestét. Arien a csatában rendkívüli vitézségr?l, és hozzáértésr?l tett tanúbizonyságot, ezért az ezrede kezünkre került zászlaját használtuk szemfed?nek.

  Arír ezernagy értékelte a fiának adott végtisztességet, de a kívánsága az volt, hogy a katonákkal temessük el, akiknek a védelmében meghalt. A megadásról továbbra sem volt hajlandó tárgyalni, de három napi fegyverszünetbe belement. A fegyvernyugvás a hadseregek mozgását ezúttal nem korlátozta, mind?ssze annyit k?t?tt ki, hogy egyikünk sem támadhat a másikra.

  Trekam 21-én vívtunk csatát Rorkénél, 22-én elf?ldeltük az elesetteket – a fagyott f?ldben ez nem volt egyszer? munka – egészen délig eltartott. Utána útjukra bocsátottuk a foglyainkat. A nehezebb sebesülteket eddigre mind meggyógyítottuk, adtunk nekik három napra elegend? élelmet, és elegend? fegyvert hagytunk náluk, hogy megvédhessék magukat a toroni nemesi felkelést?l, ha az ellenségessé válna velük szemben. Arra természetesen mindegyik obaszt megeskettük, hogy a háború során t?bbet nem fognak fegyvert az északi Sz?vetség ellen, kivéve, ha annak egy serege Abaszisz f?ldjére lép.

  Visszaadtuk az asziszoknak az elvett hadijelvényeiket is, ahogy szándékomban állt; és egy levelet is írtam Hiere Otlokir királynak, amelyben biztosítottam róla, hogy katonái nagyszer?en helytálltak, és kifejeztem benne a reményemet, hogy a háború során t?bbsz?r nem kerül?k szembe asziszokkal.

  Az obasz flotta a k?zelben horgonyzott: egy a szárazf?ldt?l nem messze lév? szigetnél k?t?ttek ki, hogy elvégezzék a viharkárok javítását. A jó állapotban lév? hajók k?zül néhány felvette az általunk szabadon engedett hadifoglyokat, de maga a flotta pár napig még rhini vizeken maradt – bár, hajóink nem lévén, számunkra elérhetetlen távolságban.

  Arír ezernagy és katonái, a továbbiakban nem sok borsot t?rt az orrunk alá. A toroni nemesi felkel?k, és a csekély számban helyben maradt lakosság egyaránt ellenségesen viselkedett velük szemben, ellátmányt pedig sehonnan nem kaptak, így az életbenmaradás állt minden igyekezetük k?zéppontjában.

  A fegyverszünet letelte után pár napig még zaklatták a felderít?inket és a portyázóinkat, de azután, mivel a toroni vidéket már teljesen elpusztította rhini nemesi felkelés, és a 3. hadsereg, hogy a lovak és az emberek ellátását biztosítani tudják, kénytelenek voltak délre vonulni, hogy az itteni nomád t?rzseket sarcolgatva húzzák ki tavaszig. Arír ezernagy elutasította a gondolatot, hogy visszatérjen Abasziszba, és azt tervezte, hogy a tavasszal Gedaga-yggirbe vonul, hogy az ottani toroni seregekhez csatlakozzon.

  A 3. hadsereg k?zben tovább haladt a tengerparton, de azért a toroni flotta l?távolságán kívül, dél felé. Immár nem volt jelentékeny ellenséges hader? a tartományban, és az id?járás is kedvez? volt – ideje volt, hogy behozzuk a lemaradásunkat a tervekhez képest.