Az északi Sz?vetség és Toron

  A Quiron-tenger északi partján az 1385-94-es háború el?tt utoljára 1340-ben állt egymással hadban a Toroni birodalom, és az északi Sz?vetség. Ezután Toron figyelme mindinkább délnek fordult, a Quiron-tenger túlpartjára, ahol egy új és félelmetes ellensége támadt, az obaszok fiatal állama. Az északi Sz?vetség pedig részint viszonylagos békében élt, részint a nyugati pusztákon él? pogány nomádokkal hadakozott.

  Toron persze ?nn?n lényegét tagadta volna meg, ha a megk?t?tt békeszerz?dést nem szegi meg unos-untalan: a határvidéki harcok soha nem sz?ntek meg teljesen ebben az id?ben, ahogy a fejvadászok fegyverei sem pihentek meg egy pillanatra sem. Mégis, a Sz?vetség meger?s?d?tt a béke évei alatt, míg Toron egyik tengerentúli birtokát a másik után veszítette el. A külországi kudarcok végül bels? válságot is okoztak, Sogron egyháza és a nemesség békét akart k?tni délen, hogy legalább a megmaradt tartományok ne vesszenek oda, Tharr egyházai azonban a háború folytatását pártolták, hiszen az obaszok és sz?vetségeseik által megszállt területeken az ? híveiket írmagostul kiirtották.

  A polgárháború 1357-ben robbant ki, el?sz?r a császári légiók és Tharr egyházának papjai k?z?tt, de nemsokára mindenki háborújává vált mindenki ellen. A harc két évtizeden át düh?ng?tt áttekinthetetlenül, szakadár szekták születtek, nemesi családok pusztultak ki, városok és falvak váltak a pusztítás martalékává. A fordulat 1368-ban k?vetkezett be VII. Horkhín császár halálával, az ? helyére lép? tetter?s XVI. R?ordan kiegyezett Tharr legbefolyásosabb egyházaival, k?ny?rtelenül leszámolt a kisebbekkel, és visszaállította az államhatalmat. 1377-re a polgárháború utolsó zsarátnokát is eltaposta, és teljes erejével vetette bele magát az Abaszisz elleni, vesztésre álló háborúba. A hadiszerencsét ugyan már nem tudta megfordítani, de a veszteségeket mérsékelte, és a lehet?ségekhez mérten kedvez? békét k?t?tt. Majd elkezdett t?prengeni, hogyan tudná magát a déli veszteségekért kárpótolni, és a Toroni Birodalom figyelme negyven év után újra észak felé fordult.

  Az északi Sz?vetség, nagyon helyesen, nem használta ki a toroni belviszályt. A Sz?vetség akkori vezet?i jól látták, hogy a háború az északi államok k?zül legfeljebb Tiadlannak és a Dwyll Uniónak hozhat némi területi nyereséget, viszont ?sszefogást kényszerítene rá az egymást gyilkoló toroni pártokra, és újra meger?sítené a császári hatalmat, ami azután a területi nyereségeket is kétségessé tenné.

  A Sz?vetség vezet?inek tehát dicséretére vált, hogy megtartóztatták ?nmagukat a k?nny?nek t?n? hódítástól, és helyesen mérték fel erejüket és lehet?ségeiket. Amikor azonban a polgárháború véget ért Toronban, ugyanezeknek a vezet?knek el kellett volna gondolkozniuk arról, hogy, noha ?k továbbra is békét akarnak, a toroni császárságnak, éppen felborult bels? békéje végleges helyreállítása miatt szüksége van a háborúra.

  A Quiron-tenger déli partján Toron bármely terjeszkedési kísérlete szükségképpen obasz ellenállásba ütk?z?tt volna, az pedig nehezen lett volna hihet?, hogy a komoly áldozatok árán megvásárolt békét a toroni vezet?k k?nnyelm?en kockára teszik. Tehát az északi parton érlel?d?tt a háború. Toron itt háromfelé fordulhatott: nyugatnak, keletnek, és északnak.

  Nyugaton a végtelen pusztákon és erd?ségekben nomád népek élnek, amelyek életmódjukból adódóan igen kemény ellenfelek. A csatamez?n is megállják a helyüket, de igazán félelmetessé akkor válnak, ha egy vesztes csata után beveszik magukat a végtelen pusztába, vagy az erd?k mélyére rejt?znek: ide azután rengeteg veszéllyel jár k?vetni ?ket egy mégoly er?s hadnak is, és a veszteségekért ugyancsak sovány kárpótlás a legy?z?ttek csekélyke vagyona. Azon felül a toroniaknak dics?séges gy?zelem kellett, nem pedig holmi erdei csavargók, banditák, és pásztorok felett aratott vérszegény diadal.

  Keleten Gro-Ugon ugyan nem határos Toronnal, lerohanása azonban, mivelhogy a tengereken a Birodalom flottája volt az úr, nem ütk?zhetett nehézségekbe. A Gro-Ugon elleni háború mellett szólt az ?si gy?l?let, amit a kyrek és az orkok egymás iránt éreztek. Azonkívül Gro-Ugon f?ldje szénben és vasban igen gazdag, ami csábító célponttá teszi minden hódító számára. Viszont a toroniak, akik igazából senkit sem tekintettek magukkal egyenrangúaknak, az orkokat kül?n?sen lenézték, így a felettük aratott gy?zelem nem lett volna számukra elegend?.

  Szükségszer? volt tehát, hogy Toron ismét az északi Sz?vetséggel fog szembekerülni. A Sz?vetségnek tehát legkés?bb 1380-ban, a quironeiai háború lezárásakor el kellett volna kezdeni felkészülni a háborúra. Tartalékokat kellett volna képezni els?sorban élelmiszerb?l és pénzb?l, kiképzésnek alávetni a nemesi felkel?ket, gyarapítani a hivatásos állományt, és sz?vetségeseket keresni. A legfontosabb az utóbbi lett volna, és az északi vezet?knek igazán nem lett volna nehéz dolga.

  A nyugati nomád t?rzseknek és Gro-Ugonnak is b?ven volt elszámolnivalója Toronnal, és ezek a népek kül?nben sem vetették meg soha a zsákmányolás lehet?ségét, tehát a Sz?vetségnek itt nem kellett volna kül?n?sen meger?ltetni magát, hogy hasznos fegyvertársakat szerezzen. Abaszisz Toron természetes ellenségeként kapva kapott volna az alkalmon, hogy borsot t?rj?n a kyrek orra alá egy védelmi szerz?déssel. Délen Abasziszon kívül még egy említésre méltó hatalom barátságát kereshette észak: a Nokhoroszi Sz?vetségét. Ez a quironeiai városállamok sz?vetségi rendszere volt, amely biztosította, hogy egyetlen t?rpeállamnak se kelljen egyedül szembenéznie a nagyhatalmak támadásával. Bár nem volt hatékony vagy er?teljes szervezet, arra a célra kétségkívül megfelelt, hogy magára vonja a tengeren túli toroni hadakat.

  Az északi Sz?vetség urai azonban nem tették meg a szükséges lépéseket, hogy a lehetséges sz?vetségeseiket maguk mellé állítsák. Gro-Ugonra a tiadlaniak és a tariniak csak és kizárólag mint ellenfélre gondoltak, a t?bbi ország vezet?i pedig szintén ostoba el?ítéleteket tápláltak az orkokkal szemben, és fontolóra sem vették a sz?vetség lehet?ségét. Az obasz nagykirály a Harneor-családdal küld?tt néhány k?vetet, akiknek az volt a feladatuk, hogy kitapogassák az északi vezet?k véleményét egy esetleges együttm?k?déssel kapcsolatban, de ezek megvet? elutasításon és gyanakváson kívül nem sok mindent kaptak, abból a nevetséges okból kifolyólag, hogy az obasz nagykirály egy mágikus erej? fekete lobogó birtokosa volt. A nyugati nomádokat az északiak nagy része (kivéve azokat, akik már harcoltak ellenük) ugyanúgy lenézte, mint a toroniak. Egyedül a Nokhoroszi Sz?vetséggel született megállapodás egymás határainak k?lcs?n?s garantálásáról 1384-ben, de ez túl kevés volt, túl kés?n ahhoz, hogy megakadályozza, vagy akárcsak elodázza a háborút.

  The narrative has been stolen; if detected on Amazon, report the infringement.

  Mert a megfelel? lépésekkel el lehetett volna kerülni a háborút, ezt a mai napig hiszem. Igaz, a toroniak általában véve senkit nem tartanak méltó ellenfélnek, de, ha a fent felvázolt védelmi sz?vetségek mind megk?ttetnek, akkora túler?vel kerültek volna szembe, ami még ?ket is elgondolkoztatta volna.

  A Sz?vetség vezet?inek t?bbsége azonban k?nnyelm?en játszotta el sorra a lehet?ségeket az északi államok helyzetének meger?sítésére. Mind?ssze két felel?s államférfiról tudok, akik minden t?lük telhet?t megtettek azért, hogy a fenti hatalmakat a Sz?vetség mellé állítsák: Tarin királyáról, Toroff Nelhacról, és az Unió régensér?l, Garyn da Rangáról. Nelhac királyt azonban a saját népe is akadályozta abban, hogy békejobbot nyújtson az orkoknak, da Ranga pedig igen kevés befolyással bírt a t?bbi v?r?s hadúrra, így aztán kett?jük minden igyekezete elsikkadt a t?bbi hadúr gondatlansága és nemt?r?d?msége miatt. Ennek pedig a háború alatt a Sz?vetség népei adták meg az árát vérben és aranyban.

  Diplomáciai téren tehát nem sok er?feszítés t?rtént a Sz?vetség helyzetének meger?sítésre. Lássuk, milyenek voltak így az er?viszonyok, hogy az északi államok egymagukban néztek szembe Toronnal.

  Bár a Toroni Birodalom lakóinak lélekszámát, egyrészt nagysága, másrészt a toroniak szigorú titoktartása miatt lehetetlen pontosan megmondani, mindazonáltal 1380-ban ez a szám bizonyosan elérte a negyvenmilliót, és így egymagában is meghaladta a teljes északi Sz?vetség lélekszámát. A hadseregek létszáma terén megmutatkozó kül?nbség azonban jóval nagyobb volt, mint azt a felek lélekszáma indokolta volna, méghozzá két okból.

  Az egyik ok az volt, hogy Toron, kézben tartva a Quiron-tenger kereskedelmét, sokkal nagyobb j?vedelmekkel rendelkezett lélekszámához viszonyítva, mint bármely másik északi állam, és a rengeteg befolyó pénzt hadseregének és hadiflottájának fenntartására fordította. Ezeket a j?vedelmeket pedig sem a negyven év béke alatt meger?s?d?tt Tiadlan, sem a Dél-Quironeiában felemelked? Abaszisz nem veszélyeztette, mert Tiadlan hadiflottája egymagában messze nem volt elég er?s, hogy a toroni flottával a siker reményével szállhasson szembe, Abaszisz pedig akkor még, bár jelent?s kereskedelmi flottával rendelkezett, hozzá sem kezdett, hogy kiépítse azt a hadiflottát, amivel a háború után uralma alá hajtotta a déli partot.

  A másik oka a toroni seregek aránytalan számbeli f?lényének a sorozási módszerük volt. A Sz?vetség államai, éppen a pénzhiány miatt igyekezték az állandó seregeket is a nemesség, illetve a jómódú polgárok k?zül toborozni, míg Toronban a seregek gerincét a jobbágyok alkották, és a nemességb?l is éppen a legszegényebbek szolgáltak az állandó seregekben, fizetést húzva az államtól, amely a felszerelésükr?l is gondoskodott.

  Ezek miatt a Sz?vetség egyesített reguláris hadereje a háború kit?résekor nem érte el az egymillió f?t, míg a toroni meghaladta a másfélmilliót. Ráadásul mivel a mi segédcsapataink k?zül csak a nemesi felkel?k estek át bármilyen kiképzésen, a népfelkel?k pedig t?bbnyire nem, a rendes hadsereg veszteségeit csak igen nehezen pótolhattuk a háború alatt. Toronban viszont állandóan tódultak a zászlók alá a paraszti munkába beleunó leszerelt katonák. Igaz, a szárazf?ldi seregek tekintetében az er?viszonyok kiegyenlítettebbek voltak: nagyjából kilencszázezer hivatásos északi katona állt szemben egymillió toronival. A tengeren azonban mintegy hatszázezer toroni tengerésszel kellett megküzdenie a százezernél is kisebb ?sszlétszámú északi haditengerészeteknek.

  Ez volt tehát a helyzet számokban kifejezve, és láthatóan nem a Sz?vetség volt kedvez?bb helyzetben. és bár voltak más el?ny?k is, amelyek a toroniak oldalán álltak, de voltak olyan k?rülmények is, amelyek részünkr?l adtak okot bizakodásra.

  A toroniak legnagyobb és legfontosabb el?nye az egységes hadvezetés volt. Az északi Sz?vetség egy kényszer? katonai társulás volt (és ma is az), amelyet nem a jóindulat, vagy a bizalom, hanem a félelem tart ?ssze. A bizalmatlanság pedig, amivel a tagállamok egymást kezelték, azt eredményezte, hogy egyik sem volt hajlandó a haderejét alárendelni egy idegen f?parancsnoknak. így aztán északi f?parancsnokság, mint olyan nem létezett, helyette volt nyolc nemzeti parancsnokság, amelyek munkájának ?sszehangolása azután kül?n?sen háborús helyzetben, lehetetlen volt. Ami még rosszabb, hogy a háború el?tt ugyan változni kezdett a parancsnokságok száma – csakhogy a rossz irányba.

  A korábbi háborúkban az volt a gyakorlat, hogy minden tagállam akkor indította meg seregeit a harctérre, amikor kit?rt a háború. Ezek érkezéséig annak az országnak, amely határos volt Toronnal (az Unió belépéséig ez Tiadlan), egyedül kellett feltartóztatnia az ellenséget. Ennek a hátrányait belátva Erigow úgy d?nt?tt, hogy egy nagyobb sereget Tiadlan határaira vezényel, és ott fogja állomásoztatni, hogy segítsen lelassítani egy esetleges támadást, amíg az északi f?er?k megérkeznek. Arra azonban, hogy tiadlani parancsnokság alá rendelje a hadsereget nem volt hajlandó, viszont a tiadlaniak elfogadhatatlannak tartották, hogy egy idegen parancsnokság alatt álló sereg békeid?ben az országuk belsejében táborozzon. Ezért végül egy új f?parancsnokságot hoztak létre, az 1. északi k?z?s hadsereg parancsnokságát, amelynek alárendeltek egy erigowi és egy tiadlani hadsereget, a vezérkart pedig a két hadsereg rangid?s tisztjei k?z?sen adták. Nem sokkal kés?bb ennek mintájára j?tt létre a 2. k?z?s hadsereg, a Hármak fegyveres er?ib?l kiválva – és ezzel a f?parancsnokságok száma tízre n?tt.

  Az egységes hadvezetés mellett Toron jelent?s el?nyt élvezett a hírszerzés terén. A Birodalom kiváló kémszolgálattal rendelkezett, és számos orgyilkosa is tevékenykedett a sz?vetség területén. Sajnos az északi kémszolgálatok ugyanolyan széttagoltak voltak, mint a fegyveres er?k: inkább egymás rovására m?k?dtek, mint egymás megsegítésére. Gondolni lehet, hogy ez mennyire megk?nnyítette a toroni kémek elleni küzdelmet.

  A mi legnagyobb el?nyünk egyértelm?en a nehézlovasságunk volt. Toron egészen a háború végéig nem is kísérletezett hasonló alakulatok felállításával, és az ellenszerüket sem találta meg. Megfelel? mágikus védelemmel egy zászló nehézlovas nyílt terepen akár háromszor-négyszer annyi k?nny?lovassal vagy gyalogossal is el tudott bánni, és ennek igencsak gyakran láttuk hasznát.

  A másik el?nyünk a fegyveres er?k k?telékében szolgáló nagyszámú gyógyításra képes pap és paplovag volt, ami a kit?n? tábori kórház rendszerrel együtt azt eredményezte, hogy a sebesültjeink nagyobb része nemcsak hogy megmaradt, hanem hamarosan újra szolgálatba állhatott, míg a toroni sebesültek százával pusztultak a megfelel? kezelés hiányában.

  ?sszességében véve azonban azt kell mondanom, hogy a háború els? menetét a toroniak nyerték, vagyis inkább mi vesztettük el. Noha módunkban állt acélgy?r?vel k?rbevenni Toront, és jelent?s túler?t állítani vele szembe, mi eltékozoltuk a lehet?ségeket, és végül mi kerültünk hátrányba.

  Az V. zászlóháború.