A secchusi hadjárat els? szakasza
A határt Kraoknál léptük át, és azután el?renyomultunk Porirjesig, akárcsak 1385 nyarán. Csakhogy a vidék nagyon megváltozott azóta. A korábban szépen m?velt term?f?ldek nagy részét idén már be se vetették, a falvak és városkák elhagyatottak voltak. 1385-ben a toroniak, az itt lakó toroniak, ha nem is üdv?z?ltek minket ?r?mmel, legalább k?z?mb?sen fogadtak.
Most viszont a hátunkban érezhettük a lakosság gy?l?letét. A téli éhínséget, és a tavaszi járványt mind a mi m?vünknek tartották, és részben igazuk is volt. Azok a toroniak, akik nem menekültek még el észak-Rhinb?l, most megpróbáltak bosszút állni, és százas bandákba ver?dve vadásztak az ?rjáratainkra – persze vesztükre. Az utánpótlással azonban más volt a helyzet, az élelemszállítás hirtelen nagyon is veszélyes foglalkozássá vált, és ahogy számítottunk rá, Porirjeshez érve az ellátószolgálat már nem tudta kielégíteni a napi igényeinket.
úgy számítottam, hogy nemsokára úgyis támadásba lendülnek a reguláris toroni hadak is, ezért Porirjesnél utoljára vételeztünk ellátmányt, majd parancsba adtam az ellátószolgálat tisztjeinek, hogy függesszék fel a 3. k?z?s hadsereghez irányuló szállításokat. Innent?l a saját készleteinkre voltunk utalva.
Kraoktól Weldarn felé meneteltünk, és mivel a hó még nem esett le – furcsa, de eleinte nagyon enyhe télnek ígérkezett az 1386-os – a lovak szükségleteit még ki tudtuk elégíteni élelemteremtéssel és legeltetéssel. így napi négy mért f?ldet tehattünk meg, és Remor 9-én elértük Weldarn romjait. Idáig már ritkán j?ttek el a megszálló 3. dwoon hadsereg portyái, és a k?zrend? toroniak k?zül sokan itt gy?ltek ?ssze, mert a Merjas folyó az éhínség idején is szolgált hallal, és a toroni folyami flotta is fenntartotta a kik?t?t Weldarn romjainál, így aztán egy kevés a nemrég még virágzó kereskedelemb?l is megmaradt.
A toroniak most felégették azt az erediténél jóval kisebb települést, ami a romokra épült, de a teljes szellemváros átfélüsére nem maradt sem idejük, sem elég emberük. Nekünk viszont igen, és sikerült pár foglyot ejtenünk, akikb?l a mentalistáink ki tudták szedni, hogy hol halmozott fel a lakosság rejtett készleteket a k?rnyéken. Nem volt valami nagy zsákmány, amit szereztünk, de ezúttal minden szem gabonára szükségünk volt.
Weldarnban egyébként sikerült egy toroni kétsorevez?st is zsákmányolnunk: a partra futtatták valami javítás miatt, és az ?r?k nem vették id?ben észre a lopva k?zelít? Ralk tábornokot. A legénységet más hajók még id?ben felvették, de a kétsorevez?s a kezünkbe esett. A hajóval magával nem tudtunk sok mindent kezdeni azonkívül, hogy eltüzeltük, de a rajta lév? naftavet?nek, miután kitapasztaltuk a használatát, jó hasznát vettük a t?bbi folyami hajó elijesztésében: ezek itatáskor mindig zaklatták a mieinket.
Remor 10-én az addig enyhe id?járás megfordult, és elkezdett esni a hó. Szükségképpen lelassultunk, a napi menettávot három mért f?ldre cs?kkentettük le. A pegazuslovasoknak, legjobb felderít?imnek ilyen id?járásban veszélyesen k?zel kellett repülniük a f?ldh?z, hogy lássanak valamit, de egyel?re úgy t?nt, hogy egyetlen toroni sereg sem áll t?lünk délre, északról viszont egy hadsereg már a nyomunkba eredt. Hogy milyen er?s, azt egyel?re sem a kémeink, sem a felderít?ink nem tudták megmondani.
Remor 12-én az id?járás az addiginál is keményebbre fordult, a ránk szakadt hóviharban négy-?t lépésre lehetett csak látni. A pegazuslovasaink mégis elrepültek reggel szokás szerint, és megtalálták a toroni hadoszlopot, amelyre mindannyian számítottunk, de amelyr?l reméltük, hogy nem létezik: az oszlopot, amely délkelet fel?l elénk vágott Gedaga-yggirb?l.
A pegazuslovasok a borzalmas látási viszonyok miatt nem számolhatták meg, hogy pontosan mekkora hadseregr?l van szó, de az ork felderít?knek a hóvihar inkább védelmet jelentett, mint akadályt, ezért Ralk tábornok bátran el?re küld?tt három zászló portyázót. Ezek egész 12-én este meneteltek, és 13-án estére már pontosan felderítették az ellenség egységeinek létszámát, és pontos helyzetét.
Meglep?en kis er?vel, három légióval, és négy lovasezreddel álltunk szemben. Ez mintegy 26 000 katonát jelentett, vagyis 2:1 arányú túler?ben voltunk. A toroniak helyzetét súlyosbította, hogy egy kyr parancsnok – aki addig természetesen a tiadlani fronton szolgált – ismét alábecsült minket, mert a hadoszlop egyszer?en letáborozott, és nem mozdult. Talán azt hitték a toroniak, hogy az ítéletid?ben mi is ezt tesszük.
Support the creativity of authors by visiting Royal Road for this novel and more.
így aztán, mire az elénk vágó oszlop parancsnoka, Krachín Erias tábornok, végre értesült a k?zeledtünkr?l, az V. hadtest már csak egy mért f?ldre állt t?le. A déli kyrek megpróbálták kikerülni a csatát, de az orkok gyorsabban menetelnek minden toroni légiónál, és néhány órás versenyfutás után Ralk tábornok portyázói belemartak Erias tábornok hátvédébe.
Erias megpróbálta az orkokat az ilyenkor szokásos módszerekkel lassítani: akadályokat épített az úton, csapdákat állított, de Ralk tábornok fiatal korát meghazudtoló tapasztalatokat szerzett már ezeknek a harcoknak a terén, és rendre kivédte a rajtaütéseket, az útakadályokat pedig egyszer?en kikerülte, és ráhagyta a m?g?tte haladó utászokra.
A toroni tábornok végül belátta, hogy az orkok egyszer?en felmorzsolják a seregét, ha a dolgok így mennek tovább. Nem akarta hátrahagyni a katonáit, ezért úgy d?nt?tt, hogy az egész seregével felveszi a küzdelmet.
A birodalmiak egy Romke nev? falutól nem messze álltak fel az út két oldalán, egy szántóf?ld?n. A magas hóban nehéz egy hosszú sort egyenesen tartani, ezért mindkét fél a szokásosnál r?videbb, de mélyebb pajzsfalakat állított. A toroniak a jobb szárnyra állították a teljes lovasságukat, és szokásuktól eltér?en ezzel a fegyvernemmel keresték a d?ntést.
A mély hóban azonban a lovak nem tudtak eléggé felgyorsulni ahhoz, hogy meglegyen a kell? lendületük, és a toroni lovasság küul?nben sem volt képes megt?rni egy jól felépített pajzsfalat.
A mi nehézlovasságunk viszont igen. A kudarcba fulladt lovassági roham után Erias tábornok el?retolta a gyalogságát is, de mire a k?zelharc kezdetét vehette volna, az I. hadtest élzászlói már az ékalakzatukat formálták az ork vonalak m?g?tt. Az ék csúcsában az Arany Fény lovagrend zászlaja állt, és ?k a magas hó ellenére is a szokott rutinjukkal t?rték meg a toroni vonalat, a k?zépnehéz lovasság pedig nekilátott kiszélesíteni a rést.
A légiók szokás szerint vitézül ellenálltak, de hiába. Amíg csak az orkokkal és az I. hadtesttel álltak szemben, még volt esélyük, és elreteszelhették volna a bet?résünket, de hamarosan megérkeztek a csatatérre a II. hadtest zászlói, és a küzdelem lassan eld?lt. Erias tábornok nem fúvatott takarodót, hiszen a jelen k?rülmények k?z?tt a visszavonulás egyenl? lett volna a serege harc nélküli lemészárlásával: a tábornok egyetlen célja az maradt, hogy minél t?bbet magával vigyen a mieink k?zül.
Nem sokat sikerült. Miután a toroni hadsereget t?bb darabra szakítottuk, már nem volt miért sietnünk, és módszeresen bekeríthettük az ellenálló négysz?geket, amelyek sorait a csatamágusaink bontottak meg, miel?tt a katonáinkat rohamra küldtük volna. Mire leszállt az éj, Erias hadserege gyakorlatilag megsemmisült. Nekünk nagyjából ezer f?re men? veszteségünk volt, de a toroniak húszezer halottat veszítettek, mert a bekerítésünkb?l csak kevesen tudtak kit?rni, és ezúttal is az utolsó emberig harcoltak, mint már annyiszor ennek a háborúnak a folyamán.
Miel?tt folytatnám a hadm?veleteink leírását, szeretnék egy kis kitér?t tenni ezzel az utolsó részlettel kapcsolatban. általában az volt a tapasztalat, hogy a toroni légiósok, de még a lovasság is, inkább reménytelen helyzetben is az utolsó emberig harcol, mintsem megadja magát. A k?zemberek fanatikus elszántsággal néztek szembe a halállal: a rendkívül kemény kiképzés során megtanulták legy?zni a halálfélelmet.
Ha egy nagyobb toroni csapat megadta magát, az szinte kivétel nélkül a tisztek parancsára t?rtént. Nem mintha a kyr tisztek kevésbé lettek volna bátrak emberi alantasaiknál, inkább az utóbbiakkal szemben az el?bbiek számára engedélyezett tevékenység volt a gondolkodás.
Nagyon érdekes vonása ez a toroni hadseregnek, hogy míg a k?zlegények szintjén minden kezdeményez?készséget és egyéniséget elnyom, a tisztek szintjén bátorít az ?nálló kezdeményezésre, s?t, elvárja azt. De az a szemlélet, amit a legénységbe kellett belesulykolniuk, a tiszteket is óhatatlanul megfert?zte.
Míg a józan el-Cirjem, mint az olvasó nyilván emlékszik, megadta magát, amikor nem látott más utat a hadserege megmentésére, Erias inkább lemészároltatta az embereit. és ez utóbbi nem igazán egyedi eset, míg az el?bbi mindenképpen az.
A bátorság, és a fegyelem tiszteletre méltó dolog, de a parancsnokra bízott katonák élete az, ami egy eleve vesztes helyzetben a legfontosabb. Van erre egy dwoon k?zmondás is: a fogoly kiabál, csak az hallgat, akit meg?ltek. A toroni hadvezérek ezt az alapelvet sokszor szem el?l tévesztették a háború alatt, és ezzel meg?lték a rájuk bízott katonák nagy részét.
Mindez persze, függetlenül attól, hogy hasonló helyzetben mi mit tettünk volna, nem cs?kkentette a toroniak bátorsága iránt érzett elismerésünket. Ugyanakkor az volt az érzésünk, hogy számos toroni parancsnok – például Erias – ezzel a bátorsággal a rátermettsége hiányát akarta pótolni.